Korábban azt gondoltam, hogy persze szükségszerűen itt vagyok az életben és – bár néha szenvedek – ez azért alapvetően jó dolog. Úgy hittem, hogy az igazi csoda majd az élet után következik. Ezt ki kell bírni valahogy, aztán majd jön a mennyország, a nirvána, az örök vadászmezők vagy valami, – ebben az életben – felfoghatatlan szépség, boldogság állapota, amiről a spirituális tanítások írnak. Ha az ember jól csinálja a dolgokat az életben, fejlődik, Istennek tetszően viselkedik, akkor halála után eljut majd egy ilyen helyre, vagy állapotba.
Ezért sokáig az élethez való hozzáállásomat és spirituális gyakorlásomat inkább az elfordulás, a menekülés, a leválasztás, az elhatárolódás jellemezte. Sokszor szerettem volna már túl lenni rajta és ott lenni, abban a felhőtlen jóban. A meditációt inkább befelé fordulásra, a nyugalom keresésére, illetve a külső és belső rossz dolgoktól való elszakadásra használtam.
Azután szépen lassan, évek keresőmunkájával megszületett bennem valami. Ebben nagyon fontos szerepet játszott az is, hogy közben megszületett valaki… A feleségem már várandós volt Emesével, amikor elmentem életem első buddhista elvonulására (www.szelidmosoly.hu). Akkor már közepén voltam a családállító képzésnek, melyben nagyon intenzív önismereti munkát folytattunk. S ott, az elvonuláson megérlelődött bennem valami, ami nem volt újdonság számomra. Mintha mindig is ott lett volna, csak addig különálló – néhol elszigetelt – részekben. Olyan élmény volt, amellyel az ember akkor találkozik, amikor régen keres már valamit, amiről valamikor hallott, hogy létezik, de még soha nem tapasztalta meg. Ám közben mintha mindig is vágyott volna rá, hogy találkozzon vele, már az előtt is, hogy másoktól hallott volna róla, hogy létezik. S egyszer csak találkozik vele, megéli, magáévá teszi, s kiderül, hogy mindig is ott volt vele. Nagyon sok minden összeállt bennem, azon az elvonuláson, úgy éreztem, hogy az addigi keresésem gyümölcse megérett.
Ahogy gyakorlok, új tapasztalatokra teszek szert, és újra meg újra rácsodálkozom Emese csodálatos létezésére, az életre is másképp tekintek. Az életet csodának látom, ajándéknak, mely ebben a formában, ezen a helyen egyszeri és megismételhetetlen. Abban a szerencsében van részem, hogy néha rá tudok csodálkozni erre a csodára. Ilyenkor tudom, hogy élnek bennem az atomok, a sejtek, a szervek, hogy minden rezeg és mozgásban van bennem és a környezetemben. Rá tudok csodálkozni a hangok, színek, formák áramlására és együtt tudok élni velük. Törekszem minél többször összekapcsolódni az áramlással, részévé válni. A gondolatok és érzelmek gyakran leválasztanak róla. Ilyenkor, ha pusztán csak megfigyelem őket, rájövök, hogy ők maguk – az érzelmek és gondolatok – is csodálatosak. Legyenek bármily fennköltek vagy éppen szomorúak. Ám igyekszem elengedni a hozzájuk való ragaszkodásomat, hogy a légzés és jelenlét segítségével újra kapcsolódni tudjak a forrásra. Nekem a forrás Isten. A kapcsolat Jézus Krisztus, Buddha, Mahaprabhuji, a szentek és a spirituális mesterek. Ők nem eltávolodni segítenek, hanem benne lenni. Élő kapcsolatban lenni. Ez óriási hálával és tisztelettel tölt el. És ilyenkor úgy érzem, hogy Ők is hálásak nekem és tisztelnek engem. Az ilyen pillanatokban, ha azt mondom köszönöm – gyönyörű szó – úgy érzem, kiterjed a mindenségbe, és onnan visszamondják nekem. És amikor a kettő találkozik ott valami határtalan, finom gyengédség van. Szeretet.
